Legutóbbi kalandozásunk során az ország egy távoli szegletébe vitt az utunk. Gyula volt a bázisunk pár napig, és innen indultunk felfedező útra. Csodás helyekre jutottunk el, de tanulságokkal is szolgált az út. Itt másként telik az idő, mások az emberek: mintha egy másik világba kerültünk volna...
Mostani történetünk ott kezdődik, ahol a hétköznapi valóság véget ér, és másként múlik az idő!
Magunk mögött hagyjuk a városból kivezető út körforgalmát, az utolsó e világi, úri huncutságot. Az út megváltozik, elveszíti minden sallangját, pusztán egy rozoga aszfaltcsík a mezőt átszelve. A táj is változóban van, a gyenge, februári fuvallatra megbomlik a tér-idő kontinuum: valahova a múltba kerülünk. Előttünk egy fakó sárga, de csillogó króm lökhárítójú Zsiguli halad, szikár öregúr vezeti. Az út hepehupás, nincs rajta se jelzés, táblák sem szegélyezik, bugyuta óriásplakátoknak sincs nyoma. Nyílegyenes, a messzeségbe vezet. Én lassítok, Josie nem szereti az ilyen forma utakat. A Zsiguli egykedvű kékfüstös dülöngéléssel, de elszántan halad toronyiránt, mit sem törődve a kátyúkkal, huplikkal. Lassan már csak egy fénylő pont lesz a messzeségben. Kétoldalt mély árok, aztán friss szántások, ameddig a szem ellát. Egy itt felejtett távírópóznán egerészölyv búsong, nézi maga alatt a két nagyfülű nyulat, akik a sarjadó vetésben kergetőznek.

Egy tanya következik, bedőlt kerítéssel, megereszkedett kapuval, sáros traktorral udvarán, körötte tyúkok, libák, gyöngytyúkok kapirgálnak az út melletti keréknyomban. Egy elázott, megtépázott út menti szalmabála árnyékában fekete macska görbítgeti a farkát, vágyakozva szemlélve a szárnyasokat.
A Nap időközben kisütött, a levegő friss, széna illatú, némi trágyaszaggal vegyítve. Beérünk a faluba, a sárga Zsiguli itt áll egy ház előtt, az öreg már sehol. Konkrét céllal érkeztünk ide, mégis bizonytalanul, kíváncsian nézelődve haladunk. Egy gépészeti gyűjteményt szeretnék megnézni. Feleségem nem annyira szeretné, de velem tart, mert ez az elfeledett táj őt is elvarázsolja.
A falucska végén egy sárga kőkerítéssel övezett épületet meglátván gyanítom, hogy célhoz értünk. Az ódon park sarkán harangláb magasodik, beljebb egy templom sejlik fel a fák között. A bejáratnál ekét vontató ősöreg traktor pedig azt jelzi, hogy jó helyen járunk!

Leparkolunk, és elindulunk befelé. Semmi sem jelzi, hogy itt egy múzeum található, így a portán próbálunk szerencsét. Ott szívélyesen fogadnak, csak akkor lepődnek meg, amikor elmondom, miért jöttünk. Elsőre bizonytalanok, abban sem biztosak, hogy van-e múzeum. A fiatalember szemöldöke a homlokáig szalad csodálkozásában, amikor megtudja, hogy pestiek vagyunk. Próbál valakit elérni telefonon, nem nagy sikerrel. Furcsák vagyunk egy kicsit: pestiek, hétköznap, és a múzeumot akarják látni?! Némi kapkodás után egy látogatói kártyát kanyarít a nyakunkba, és egy térképhez kísér minket. Azon igyekszik megmutatni, hol is van a több hektáros területen a múzeum, bár hozzáteszi, a térkép nem pontos.

Gondolom, aki ide jár, az úgyis tudja, mi hol található, más meg nem vetődik ide. Az útbaigazítás után kényelmesen sétáltunk a kavicsos ösvényen. Tantermek és egy kollégium épülete mentén haladunk, a vidék csendjében és titkokban leső tekintetektől kísérve. Egy gépállomás fele megyünk, a kerítésnél egy Claas Dominátor ácsorog, némán fölénk magasodva. Kicsit megtorpanunk, mígnem feleségem észrevesz egy táblát az egyik falon. Az időtől megfakult táblán alig kivehetően a „GÉPMÚZEUM„ felirat díszeleg, így a romosabb raktárak mentén haladunk a nyíllal jelzett irányba. A sok éves portól fátyolos műhelyablakon gépek sziluettje sejlik át, s néha egy-egy árny is megmozdul. A kerítés mellett gépek, mezőgazdasági eszközök sorjáznak kísérteties némaságban: még egy kalapács sem csendül.

Egy kietlen, elhanyagolt részre érünk, amikor valaki egy fakó, hosszúkás épület mellől, a bokor takarásából ránk kiált. No, ott lesz az, amit kerestünk! Tisztes munkásember fogad, bemutatkozik, mesél egy kicsit a látnivalókról. Éppen egy kék traktort szerel, szabadkozik a felfordulásért, majd pár szó után utunkra bocsát.
A múzeum hosszú, L alakú épület, egyik oldalán üvegfallal: korábban talán gépbeálló lehetett, a hátsó rész meg gépműhely. S hogy mikor épülhetett? Talán valamikor a 70-es években, mikor jómagam is születtem, és azóta változatlan! A bemutatóhelyek előtt kopott linóleum padló, a kiállítási tárgyak alatt fehér zúzott kő nyugszik.
Az első részben a gabonatermesztés története ismerhető meg, míves tablókon, gazdagon szövegezve. S aztán korszakokra bontva a mezőgazdaságii eszközök, növénytermesztési eljárások ismertetése van soron.
A hosszú épület nagyrészt tiszta, rendezett, de érződik - sőt, szinte kézzel fogható - a múlt. Ahogy beljebb haladunk, a poros ablakokon beszűrődő napfényben, olyan mintha nem is tárgyakat nézegetnénk, hanem 3D-s, ősöreg diafilmet! Az ódon hangulatot a jellegzetes gépzsír, az elszórt gabona, és a por illatából elegyített illat is csak fokozza.

Egy Vlagyimírec, sosem hallottam róla

Sosem látott aratógépek, ekék, rosták sorakoznak katonás rendben. Táblák tájékoztatnak arról, hogy ezen eszközöket mikor és mire használták. Majd eljön a magamfajta géprajongók Kánaán-ja is, hiszen a sorban ősöreg, kezdetleges, egyhengeres motorok, szíjhajtások következnek.
Mire az ember a végére ér a sornak, olyan mélyre merül a múltba, hogy a fordulóban meg sem lepődik, amikor egy Mccormick gépezetbe botlik. S az utazás folytatódik, az egyre homályosabb és múltszagúbb épületben.
Cséplőgépek hatalmas teste mellett haladunk, s utunkhoz traktorok állnak sorfalat. Van itt Mtz, Dutra (igazából e miatt jöttünk), Hoffer, és Vlagyimirec. Ez utóbbiról azt sem tudtam, hogy létezik. A tárlat végén egy cséplőgép áll, mögötte szíjjal kapcsolva egy traktor: korábban innen kapta a meghajtást. A traktor szemléltető eszköz, bizonyos helyeken szét van bontva, így látszik a belseje. Itt már csak óvatosan mozgunk, minden poros, pókhálós, elfeledett. Ezen a részen talán már évtizedek óta nem járt látogató! Az ablak maszatos, légypiszkos, alig szűrődik be rajta a fény, de az ablakban felejtett " Éljen Április 4 " tábla még észrevehető...

Mikor elköszönünk, a gondnok tovább szabadkozik, elárulja, hogy nemigen vetődik erre látogató. Látszott, hogy szívének kedves ez a sok gép, szerszám, és a sok évtized alatt együtt öregedett gyűjteménnyel a "feledés polcain", hiszen a portán se emlékeztek sem rá, sem magára a múzeumra.
De szégyenkeznie nincs oka, hiszen rendezett, tematikus, és gondosan válogatott, páratlan gyűjteményről van szó, mely megismerésre és gondozásra érdemes! Az, hogy most így, elfeledve tengődik, nem az itteniek hibája.
A gondnok zárszava az volt, hogy ennek a múzeumnak nem itt kellene lennie.
Szerintem meg igen! Nem az a megoldás, hogy ami értéket képvisel, azt más, díszesebb, látogatottabb, esetleg fővárosi helyre kell elvinni.
Ez a gyűjtemény az itt élők múltjának értékes kincse, hiszen elődeik ezekkel az eszközökkel dolgoztak, termeltek, és utóbb gondoskodtak arról is, hogy a múlt egy része fennmaradjon számunkra.
Itt, helyben kell ezt a helyet újra felemelni, visszacsempészni a köztudatba, hogy az érdeklődők eljöjjenek, s tisztelegjenek elődeink és a vidék előtt. S amíg ideérnek, megismerik az itteni életet, s az országot. Mert ez (is) Magyarország!