Lussonium, avagy vendégségben a rómaiaknál

Húsvét hétfőre kirándulást terveztünk, ez már hagyomány nálunk. Az előző hét hosszúra nyúlt, még vasárnapra is jutott munka bőven, így kellett egy nap lazítás. Vasárnap már elkészítettük a szokásos finomságokat, így reggel csak bepakoltunk és elindultunk.

 Persze a kezdeti cél most sem az volt, ahová végül eljutottunk, mert tartva az ilyenkor szokásos nyüzsgéstől, elkerülve a dugókat, „B” terv után néztünk. Vagyis én az utat néztem, feleségem meg a Cseszneken beszerzett térképet és a netet. Hamarosan kaptam is az új irányt: menjünk Dunakömlődre!

 Itt található a Lussonium nevű római erőd, melyet az 1. század közepe táján alapítottak, s a Duna vonalán kiépített védelmi rendszer része volt.  Kicsit szeles, de napfényes időben suhantunk a szinte néptelen utakon, s hamarosan feltűnt az erőd őrtornyinak képe a dombtetőn.

 A főútról a csárdánál lefordulva egy parkoló van, itt lehet hagyni a kocsit, s egy rövid kaptató tetején vannak a romok. Igaz, én nem így tettem, a kanyargó úton lendületből felkaptattam Josie-val, és a felső parkolóban álltam meg. Odafent kissé fújt a szél, s alig volt fent látogató. A helynek nyitvatartási ideje nincs, szabadon látogatható. A terület szépen rendezett, s információs tábla is akad bőven, igaz egyiket - másikat eléggé kiszívta a nap, de olvasható mind.

 Nyoma sincs szemétnek, rongálásának, minden szép és tiszta. A látvány magért beszél, a dombtetőről csodás a kilátás minden irányba, s ez még csak fokozódik, ha felmászunk a tornyokba. 

Megérkezésünk után vetettünk egy pillantást az erődre, majd a várárokba húzódtunk a szél elől. Elővettük a piknik felszerelést, s a főszereplőt, a húsvéti sonkát. Fejünk felett felhők úsztak a friss szél szárnyán, a Nap kellemesen melengetett. Senkitől sem zavartatva csendesen falatoztunk a természet csendjében.  A pompás ebédet követően sütkéreztünk még egy kicsit hátunkat a várároknak döntve.  Miután leülepedett az ünnepi ebéd, elindultunk felfedezni a területet. A kettős torony fából épült imitációját két oldalt rekonstruált fal övezi. Az egykori erőd területén most egy nagy füves térség van, középen egy fasorral, itt vannak az információs táblák is. A terület átellenes végén pihenőpad és kis romkert van. Amikor körbejártuk, éppen senki sem volt fent, tökéletes volt a csend és a nyugalom. Később jött egy család, de a nagy területen nem akadtunk egymás útjába.

 Korábban sokszor elmentünk a domb körül kanyargó úton, s fel sem tűnt ez a jó kis kiránduló hely. Mivel a faluban sem jártunk soha, vetettünk egy pillantást az ott megbújó,  szép templomra is.

 Aztán visszatértünk a 6-os útra, Paks felé vettük az irányt. Sajnos a vasútállomás üzemen kívül van, s a vasúti múzeumot is felszámolták már, nem is tudom, mikor. Mire meg tudtam volna nézni, már nem is volt meg. Tettünk egy kört Pakson belül, felidézve pár emléket, mikor még, ha jól emlékszem, valahol a lakótelepen volt a laktanya. Meg a „Zöld Elefánt” nevű kocsma is erre felé volt valahol, ami a köznyelvben csak „Zöld Takony” névre hallgatott. No és a „Sánc” nevű bár, ahol B. Robi barátommal iszogattunk anno… Paksról aztán tovább indultunk, egy új táj felfedezésére, erről majd a továbbiakban lesz szó.  Tehát : folyt.köv.