2019.02.17.

Igen, mindez egy napon! Vágytunk a napfényre, s egy kis utazásra. Első megálló a zátonyra futott Jess nevű uszály volt, amely a partról jól látható. A 11-es út közvetlenül a parton fut, s a fák között lelátni a folyóra. Amint megláttuk a hajót, lassíthattunk is, s lesétáltunk a partra. Többen is lejöttek megnézni a hajót, míg másokat inkább az foglalkoztatott, hogyan szabaduljon meg a szemetétől, mivel a környéken a régi tévétől a tönkrement mikrohullámú sütőig minden szét volt dobálva.

A hajó békésen pihent a zátonyon, a hídon tartózkodó szolgálatos matrózt viszont nem láttuk. Mi is lefotóztuk az uszályt, kicsit figyeltük a folyót, s lassan mentünk is tovább, követve egy darabig a Duna vonalát, majd Nyergesújfalunál letérünk Bajót felé. Ott felkerestük a Szent Simon és Júda templomot. A plébánia középkori eredetű, 1223-1248 körül épülhetett, majd elég sanyarú sorsa volt. Magára hagyták, majd 1771-ben átépítették, de sajnos 1899-ben leégett. Később újra helyreállították, de a II. világháborúban újra károkat szenvedett.  Viszont azóta folyamatosan foglalkoznak vele, javítgatják, szépítik.

Innen aztán egy közeli bánya felé vettük az irányt, mivel feleségem kedveli ezeket a helyeket. Helyismeret híján a GPS-re hagyatkoztunk. Miután össze-vissza terelgetett minket mindenféle nem éppen bizalomgerjesztő utakon, felhagytunk a bányalátogatással. Visszatértünk a partra, s folytattuk utunk Komárom felé. Ezt a vidéket jól ismerjük, sokszor autóztunk erre. Nem is álltunk meg, amíg Almásfüzitőn meg nem láttam valamit. Ahogy haladtunk az elhagyott gyártelep mellett, bevillant egy kék mozdony orra, de csak egy pillanatra, a szemem sarkába. Első pillanatra egy Ludmilla jutott eszembe róla, de az ugyan mit keresne ott?! Pláne egy kék? Így aztán visszafordultunk, s láss csodát, tényleg egy Ludmilla csillogott a kopott gyártelepen.

Beálltam a parkolóba, gondolván valahogy csak be lehet cserkészni. Kicsit tanácstalanul nézelődtem, ugyanis az egész hely olyan volt, mintha évek óta senki nem járt volna arra. Elhagyott épületek, minden elhanyagolva, igazi kísértet járta vidék. Nem sok reményem volt, hogy valakivel beszéljek, be meg nem szívesen lógtam volna. De rám mosolygott a szerencse, szembe jött velem egy alkalmazott. Kölcsönösen bemutatkoztunk, majd elmondtam, mi célból vagyok itt, és engedélyt kaptam rá, hogy a mozdonyig bemenjek.

Nagyon megörültem a lehetőségnek, ugyanis bárhogyan kerestem a lehetőséget, Ludmillával eddig csak Rákoson találkoztam, egy alkalommal. Izgatottan talpaltam a mozdony felé, miközben feltűnt, hogy a felém eső fele nem kék, hanem bordó! Alaposan szemügyre vettem a mutatós kék, bordó, szürke ruhába öltöztetett gépet. Nagyon szép volt a festése, szinte újnak hatott a gép kinézete. Elegáns rajta a tulajdonos logója is, de pályaszáma nincs. S elég furcsa is, ahogy ezen a telepen áll. Minden romos, kihalt, a gép meg csillog…      

Nem akartam visszaélni a lehetőséggel, így a telepre ügyet sem vetettem, pedig azt hiszem egy hetet is el lehetett volna tölteni itt fotózással! Megköszönve a lehetőséget, indultunk is tovább. Kicsit odább összefutottunk a Flloyd egy rövid tehervonatával, amellyel korábban Abonyban is találkoztunk.

S innen indult a nagy kalandozás. Ezen a napon, mivel Josie gyengélkedett, Barbi, a Toyota volt útitársunk. Egy kastélyt vettünk célba, mely igen romosnak tűnt az internetes képek szerint, s még mielőtt végleg semmivé válik, szerettük volna látni. Ismét a GPS-re hagytuk magunk, s nekivágtunk. Egyre kisebb utakon, s egyre elhagyatottabb vidéken poroszkáltunk, mindenfelé hatalmas szántóföldek, és tehéntelepek váltogatták egymást. Addig haladtunk, amíg egyszer elfogyott a kiépített út, s jött földút. Itt feleségem elkezdett aggódni, lévén ő is városi csaj, a kocsi meg frissen volt mosva. „Újratervezés” vált tehát szükségessé.

Visszatértünk az aszfaltcsíkra, majd azon egy gépállomás területére hajtottunk, ahol lakóházak is voltak. Majd újra egy földút jött, majd sár és dagonya. Ezt elkerülvén a tarlón mentünk a kocsival, ahol kicsit tájidegen volt a spoileres, szárnyacskás, körömlakk színű járgány. De a kastélyhoz csak nem jutottunk közelebb. Mivel az autó testi épsége erősen veszélybe került, így visszamentünk a betonútig, és bementünk Ácsra, itt is tettünk egy kanyart, ahol már csak egy kilométerre volt a kastély, de az útnak megint vége szakadt, s egy nagy mocsárba torkollott.

Feladtuk a kastély keresését, inkább körbenéztünk Ácson. Itt az orvosi rendelő mellett botlottunk bele a 376 531 számot viselő gőzösbe. Talán egykor a cukorgyárban dolgozott, a mögé kapcsolt kocsival egyetemben. Kopottsága ellenére jól mutatott a napfényben így hosszan elidőztünk a gőzös mellett, alaposan megszemlélve, fotózva azt.

Ezt követően kerestünk egy kis boltot, ugyanis megéheztünk. Feleségem megvette a szokásos sajt, felvágott, zsemle összeállítást, s keresni kezdtünk egy alkalmas helyet az estebédhez. Kigurultunk Ácsról gondolván, hogy valahol a földek közelében, a jó levegőn ebédelünk. Ahogy kiértünk a faluból, s elnéztünk balra, ott volt a romos kastély, s ráadásul egy jól kiépített út vezetett hozzá. Jót mulatva a korábbi bolyongáson, elindultunk megnézni.  Mivel alaposan körbe volt táblázva, és szemetelve, nem mentünk túl közel, csak távolabbról néztük meg a növényzettel alaposan körbe nőtt romokat.  A kocsiban ülve, a mező közepén elfogyasztottuk ebédünket, s elindultunk haza. Útközben még betértünk egy településre, ami úgy megtetszett, hogy úgy döntöttünk, egy egész napot szánunk majd rá, hogy megismerjük!       

A romos kastély, itt olvashat róla többet