A szerzetesek ajándéka

Szeptember vége, s esik az eső. Nagyon. Pénteken egész nap, és szombaton is. Sötét van, pocsék az idő, az ember ilyenkor bent piszmog ezzel-azzal. A terepasztal átépítésbe még nem kezdtem bele, az nagy munka lesz. Így a vitorlás hajónak álltam neki. Vasárnapra elállt az eső! Hurrá, végre ki lehet mozdulni! Az öreg Pannóniát betoltam a tető alól a garázsba, s gyorsan megcsináltuk a házimunkát. S akkor, nyomás, menjünk…Igen, de hova is? Beugrott, hogy nem olyan régen láttunk egy műsort, ahol egy remeteségről volt szó. Akkor megegyeztünk, hogy ezt a helyet biztosan megkeressük! Nincs olyan messze, tökéletes vasárnap délutáni célpont! Neki is indultunk, a nagy gépet is bedobtam a kocsiba, ugyanis a Tatabánya melletti vasútvonal Rail Jet lelőhely is, többek között. Hátha akad valami… S nem is csalódtunk a remeték egykori telepében. Nagyon egyedi hangulatú, szép, békés…Igazán kedvet kap az ember egy kis elvonulásra.

Visszafelé Környén, a vasúti átjárón áthaladva, bevillant valami narancs…valami nagy….Á, az nem lehet, NOHAB itt??? De nem hagyott nyugodni a dolog, így az első lehetőségnél megfordultam. Gyorsan vissza az állomásra. Pici állomás, nagyon retró a környezete. Ahogy beálltunk a régi raktár mögé, nem is láttam semmi mást, csak sárga műszaki vagonok hosszú sorát. Kőszállítószalag, raktárvagon, munkásvagon… Hova lett a narancs villanás? Kiszálltam a kocsiból, s úgy gondoltam, meglesem, hátha a túloldalon bujkál valami érdekes. S ahogy a szerelvény vége felé lépdeltem, nagyon gyanús lett, amit láttam. Egy régi festésű, fakó, bordó-piros, fehér szalagos gép van az elején! Egy Nohab! Izgatottan készítettem gépet, csak jól láttam! Igen ám, gondoltam közben, ahogy a szerelvény mellett loholtam, de ezt nem láthattam! Ez nem narancs, és az ív végén van, nem is látszik! Közben odaértem, így okafogyottá vált a gondolkodás. Ott tornyosult előttem a 20-as gép.

Kopottan, törődötten állt a szerelvény élén. Ennek ellenére csodás látvány volt! A szomorkás időben nagyon öregnek, nagyon mozdulatlannak tűnt. Kattogott a gép, s szemem itta a látványt. Szegény gépen erősen látszott az idő vasfoga…szó szerint darabokat harapott ki belőle…Szomorú látvány a rozsdás gép!

De én mégis örültem, hiszen egy újabb nagy vas került elém! Közben arra gondoltam csinálok néhány áttekintő képet is az állomásról, Kincsem biztos beszólt volna, hogy megint helyszínelek…S a gép kijelzőjén egyszer csak, ott virít egy másik! A narancs színű, amit láttam. Eddig fel sem tűnt, pedig nem volt 25 méternél messzebb tőlem…De hát nem láttam a Nohabtól a Nohabot…

Át is vágtam a vágányokon, s már a másikat fotóztam lelkesen. Ő volt a 19-es gép, egy kőszállító szerelvény elejére sorozva. Rajta is hagyott nyomot az idő, de van valami ezekben a gépekben, amitől nem számít a koruk. Álltam előtte, kezem az orrára téve, ott magasodik…Micsoda élmény ez nekem! Orrom issza gépek, a vasút szagát. Az őszi esőillatú friss levegőben, hullámokban rohan rám a gépszag… Kincsem hátrahagyva az ódon raktár mellett, a kocsiban vár rám, én meg itt örömködök…

Évek óta figyelem a vasutat, amerre járok. Igaz fényképezni csak a közelmúltban kezdtem, de mindig nyitott szemmel jártam. Különösen a Nohabokra vadásztam a szememmel, s alig láttam őket felbukkanni. Amikor meg felbukkantak, akkor nem volt esélyem fotózni… Mint amikor bringázni voltam, s az átjáróban a sormpó mögött lihegtem. Egyszer csak a sötétben, parázsló lámpákkal, egy mérőkocsit húzva elszuszogott előttem egy Nohab. Úgy meglepődtem, hogy a telefont sem tudtam elővenni. Aztán máskor a Tacuba teraszán ücsörögve, egyszer csak egy turcsi orr dübörgött el a kerítés túloldalán… Váratott magára a nagy találkozás. Olvastam a cikkeket, néztem a mások által készített képeket. S bánkódtam, hogy a vonatos androidos programokon nincsenek rajta a nagy vasak… Amíg nem jött a Hatvani meglepetés, a Kárpátos Nohab / Amit azóta megrongáltak, hogy száradna le a kezük! / váratott magára az alkalom.

S most itt, egy félreeső helyen, egyből kettő áll! Valahogy úgy érzem, a szerzetesek szelleme irányította a szemem az átjáróban…S ajándékba kaptam a lehetőséget, hogy lássam a két gépet. Úgy látszik, a Nohabokkal már csak így marad a kapcsolatunk. Véletlenszerű, váratlan találkozások…

Hazafelé megálltunk az út mellett, harapni valamit. Az ablakból látszott a vasúti pálya, s éppen Gigant tobzódás volt rajta. Tehervonatok minden irányba, a nagy kékekkel az elejükön. A piros kígyókra már fel sem kapom a fejem…a szemem sarkából még látok egy Rail Jetet, s még egy pillantás a kijelzőre, nagy a forgalom a körzetben…

De mára elég legyen ennyi, a Kamaduli remeték ajándékával térek haza.