2015. dec 19.

Magamról

írta: DDQ
Magamról

1973. Ez az év, melyben születtem. Nem ma volt, az biztos, így nem is emlékszem rá. Amire viszont emlékszem, hogy a benzingőzt már egészen korán magamba szívtam. Édesapám abban az időben nagy motoros volt (korábban motoros futárként szolgált), így a családot, kezdetben egy Junak nyergében, majd később egy Zündapp oldalkocsijában szállította. A motorok szeretete biztosan itt kezdődött, s a motorok iránti vonzódásom nem tette tönkre a Verhovina átka sem később.

Aztán a családi motorizáció átváltott a négykerekűekre, s gyerekkorom a négykerekűek vonzalmában telt. A legrégebbi autó, amire emlékszem, egy Opel volt. Arról nem szóltak a krónikák, hogy milyen típusú. Annyi bizonyos, hogy a vidéki kisvárosban, nem nézték jó szemmel. S Apám is belátta, abban a társadalmi berendezkedésben nem mutatott jól egy nyugati kocsi. Ezt követte a jellegzetes Škoda Oktavia. Ebből mindjárt kettő is volt, egy kék és egy fehér. Arra emlékszem, hogy ezen gépek valamiért nagyon kedvesek voltak számomra. Mindig Apám lába alatt voltam, ahányszor csak bütykölt valamit rajtuk, s a mai napig az orromban van a szaguk. Volt egy csodás kitolható antenna, amivel olyan sokat játszottam, a figyelmeztetések ellenére...míg el nem verték a kezem!

Évek múlva ezek a gépek a kert sarkában végezték, ugyanis beköszöntött a „Lada-korszak”. Vagyis dehogy, az még bőven Zsiguli volt, kívül fehér, belül bordó belsővel, PE 50-93 rendszámmal futott, és taxi volt korábban. Róla az maradt meg, hogy sok főtengely meg difi cserélődött benne. Itt kezdett gyarapodni a szitokszótáram, ugyanis mindig ott voltam, ha történt valami a kocsival.

Amint lehetőség nyílt rá, Édesapám szerzett a rendőrségtől egy csíkos Ladát. Ez már igazi Lada volt, kereklámpás, de 1,3-as. Ja, és még szép csíkos volt, amikor hazakerült. Igaz, ez fordított csíkozású volt, s csak a csíkot fújták le rajta. Ez később, ahogy a gép felett eljárt az idő, lassan lekopott, és előbukkant a „RENDŐRSÉG” felirat. Apám bőszen mutogatta mindenkinek a gép erejét, ugyanis ez valamilyen speciál gép volt, s tolta neki öreg rendesen...

 

Korán, már 17 évesen lett jogosítványom. A vizsgám igen érdekesre sikeredett, ugyanis egy kerek lámpás Zsigával tanultam, de mire vizsgára került a sor, az oktatóm újított egy Lada Samarát. Nagy szó volt ez akkoriban! Csodáltam is a gépet, csakhogy egy métert sem mentem vele! Mire a vizsgabiztos odaért, beesteledett, s én azt sem tudtam izgalmamban, hogy hol kell felkapcsolni a világítást. Az vizsgabiztos meg jött, s köszönés helyett közölte, hogy ma mindenkit megvágott. Én csak pislogtam, s kihúztam a vizsgafeladatot. Majd ártatlan képpel megkérdeztem, hogy hol is kell bekapcsolni a világítást? Felvonta a szemöldökét, s szó nélkül bekapcsolta. Majd indultunk…

Sikeresen levizsgáztam, gondolom nagy szerencsém volt...

 

Gimnazista éveim még közelebb tereltek az autózáshoz. Nyári munkán az Autóklub vizsgaállomásán dolgoztam. Ott segítettem a járművek mozgatásába, illetve ide oda szállításába. Ez volt aztán az autós Kánaán! Škodák, Polskik, mindenféle Lada, régi és új Moszkvics, Opelek, Peugeot-ok, s minden ami megfordult a környéken. Az ott dolgozók mind jó ismerősök, sőt barátok lettek, s rengeteg autós tapasztaltra tettem szert abban az időben.

 

Időközben megigézett a repülés is. A Tököli katonai reptér mellett laktunk, s a gyerekszoba egyik ablaka a leszállópályára nézett. Az iskolák is belestek az útvonalba, s mivel elég nagy forgalmú repülőtér volt, volt mit nézni. S akkoriban még a Pest-vidéki Gépgyár is üzemelt, sok berepüléssel. Emlékszem olyankor megállt az élet, s mindenki az ezüst gépet nézte… Engem meg megfertőzött a kerozinszag, s ez azóta sem múlt el.

A Csepel Autógyár is vígan élte az életét, s a sok kísérleti gép ott próbázott közöttünk. Gyerek és ifjúkorom az autók, teherautók, buszok és repülők csodálatos világában telt.

Egy baráti társaság jóvoltából vízközelbe kerültem, s a hajók is a kedvenceimmé váltak. Lett kishajóvezetőim, s sokat kavartam a vizet. A Duna, a hajóforgalom, s elolvasott sok-sok tengerész regény, útleírás a hajózás irányába terelt, így a Lékai János Hajózási Szakközép Iskolában akartam tovább tanulni, s a tengerre vágytam! Ebből szülői nyomásra nem lett semmi.

Így a vizes kitérőt követően ismét a repülés jött, mégpedig a MALÉV. Repülőgép-műszerész tanuló lettem, s hol az akkor már végóráit élő PG, hol a MOK-ban szívtam magamba a repülés szeretetét. Fantasztikus oktatóim, s a környezet örökre kitörölhetetlen nyomot hagyott bennem. Megéltem a Pest-vidéki Gépgyár agóniáját, a Hungarian Bird születését, és elmúlását. A MALÉV-nél még elkaptam a Tupoljev korszak végét, és ott voltam a betonon, amikor az első 767-es megérkezett. Tanultam IL-18 -ast, TU-134-est, 54-est, kis és nagy Boing-et. Repültem Tupoljev-ekkel, Jakovlev-vel, B 767-essel. Dolgoztam rövid időt a starton. A reggelimet tanulóéveim során az IL-18-as pilótafülkéjében fogyasztottam el, s a betonon mozgó gépeket néztem közben. Az álmomban éltem, de kijózanító volt az ébredés. Megalakult az ACE, s nem volt helyünk a Malévnél….S azóta már Malév sincs.

A repülést követően egy átmeneti időszak következett, ekkor autószerelőként dolgoztam. Majd jött egy éles váltás, s egy más irány.

 

Van egy pici motoros része is az életemnek, egy V Strom nyergében tapasztaltam meg, milyen a motoros világ a magyar utakon.

 

Szívem csücske lett a veteránozás is. A börzék világa, a kutakodás, a letűnt évek emlékei. S persze az Ottó névre hallgató, 1965-ös Pannónia T5, ami most a garázsban várja a tavaszt, hogy újra pöföghessen az aszfalton!

 

S milyen autókat hajtottam sajátként? Az emlékezetesebbek:

 

- Lada 1,3, átépítve 1,5-re

- R5 1,4 TL

- Trabant 601S

- R4

- Isuzu Trooper

- Ford Granada

- Ford Sierra

- VW Passat

 

S felsorolni sem tudom, hány típust vezettem életem során...de majd igyekszem!

 

 

S mi a helyzet a vonatokkal? Az is gép, az is nagy, s rejtélyes! Katona éveim alatt sokat jártam vonattal Pécs és Budapest között. Rabul ejtett a vaspálya (is). Egy Édesapámtól még kora gyerekkoromban kapott gőzös kezdőkészlettel elindult a modellezés. Jött a terepasztal építés, a repülő és hajómakettek sora…

 

Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy házas vagyok, és feleségemmel, valamint négy kutyával együtt Pesten élünk.

Párommal nagy szerelmesei vagyunk az országnak, s igyekszünk a legtöbb helyre eljutni. Kirándulásink során számtalan képet készítünk, s sok csodát látunk.

Szándékaim szerint ez a blog arról fog szólni, amivel útjaink során találkozunk, ami érdekel minket.

 

Szeretném megosztani másokkal, amit szépnek és érdekesnek találok. Mivel úgymond, földön – vízen – levegőben – vaspályán otthon érzem magam, s így akad sok megosztani való érzés, látvány, vélemény.

 

                                                                                                                                                 DDQ

 

 

 

Szólj hozzá