Amikor a látvány magával ragad
2019.02.21.
Sikerült egy napot elcsennem a munkanapok sorából, s múzeumlátogatásra használtam fel. Két célpontot szemeltem ki aznapra, az első a Mezőgazdasági Múzeum volt, a második a Kossuth múzeumhajó.
Hétköznap lévén, nem volt gondom a parkolással, egészen korán, nyitás közeli időpontban érkeztem a Városligetbe. Sütött a nap, s egy kicsit csípős szél fújt, de nem volt hideg. A múzeumnak otthont adó épület felé sétálva csupa külföldi turista csoportba futottam bele. A boltozatos kapu alatt áthaladva, a sokadalom ellenére, zavartalanul csodáltam az épület elém táruló szépségeit.
Aztán a bejáraton belépve megvettem a jegyem, s a földre vetített iránymutatás szerint elindultam "felfedezni". A büfében egy jó kávé után megkezdődött utazásom ebben a csodálatos intézményben. Az egyre díszesebbé váló lépcsősor sem készített fel arra, ami beljebb várt. A vadászkiállítás csarnokába lépve hirtelen nem is tudtam, mit csodáljak. A terem tetejének díszeit? Netán a díszes ablakokon beszüremlő fény játékát? Vagy a tárolókban elhelyezett mesés tárgyak sokaságát?
A kezdeti álmélkodás után sorra vettem minden látnivalót. A szépen elrendezett kiállítási anyagnak pazar körítést adott az épület. Bár néhol beázás nyomait véltem felfedezni, a földszinten azért láttam folyamatban lévő javításokat is. Attól nem kellett félnem, hogy valamit nem tudok megnézni, esetleg lefotózni, ugyanis a teremőrökön kívül senkivel nem osztoztam a múzeumon. Utólag visszatekintve azért maradt bennem némi hiányérzet. A nevéből adódóan valahogy többet vártam volna a mezőgazdaság fejlődésének, eszközeinek bemutatásából. Ebből a szempontból a Kétegyházi múzeum elfeledettségében, elhagyottságában is sokkal többet ad. Az a kiállítási anyag, az ittenivel ötvözve páratlan összeállítás lenne a maga nemében. Bár lehet, az ott élőknek nem esne jól, ha elvinnék onnan kincseiket még akkor sem, ha itt sokkal szebb körülmények között, lényegesen több érdeklődőnek lehetne bemutatni az egész gyűjteményt!
Múzeumi sétám után alaposan körbejártam az épületet. Szerencsémre a napsütés kitartott, így mindent szemügyre tudtam venni. A körséta után újra felkerestem a kaput, ugyanis szándékomban állt a tornyokba is felmenni. Ez csak félig sikerült, mert csak a kaputoronyba volt érvényes a belépőm. A másik torony a következő alkalomra maradt, ugyanis az csak vezetővel látogatható, s pénztárnál külön belépőt kell venni.
Lassan visszaértem a kocsihoz, s indultam is a következő célponthoz a Duna partra. Idejét sem tudom, hogy mióta terveztem a múzeumhajó meglátogatását. Kicsit távolabb sikerült megállni, de kis séta sosem esik rosszul a parton. A hosszú hajóhídon átsétálva máris a fedélzeten voltam, az ajtó mögött didergő recepciós fogadott. Neki elmondtam jövetelem okát, mire kicsit tanácstalanul mutatott körbe: nézzek csak szét. Lehet én voltam megtévesztő, mert kiállítást jelöltem meg jövetelem okán…
Ami itt fogadott, nem igazán hívható annak. Néhány tabló, a homályban megbúvó egyenruha, egy szalon részlet, és ételek felvonulása. Igen, ételek. Ugyanis a szalonrésszel együtt található a működő konyha kijárata is. S míg én a hajóval ismerkedtem, pincérek iparkodtak mindenféle fogásokkal a vendégekhez. A kiállító tér, és a pincérek felvonulási területe egy helyre esett, a falón lógó kard tanulmányozása közben beleláthattam a gazdag tányérokba. A múzeumi hangulat hiánya miatt a gépház kárpótolt egy kicsit, ugyanis az üvegfalon keresztül bepillanthatunk ide.
Hát ha múzeumnak nem is, de étteremnek bizonyára remek hangulatú ez a hely. Talán egyszer kipróbáljuk.