A soron következő vonatos utazásunk célpontja a felvidéki Fülek volt. Több szempontból is különlegesnek ígérkezett az utazás. Egyrészt a Hatvan-Somoskőújfalu viszonylat sem éppen a fénykorát éli, jelenleg alig csordogáló személyforgalom és esetenkénti teherforgalom veszi igénybe. Állomásain nagyrészt kiszolgált teherkocsik rozsdásodnak, a pálya állapota sem tökéletes, de még életben van, és a vidék, ahol halad, igazán szép.

Somoskőújfalunál van határátmenet, de már régóta nem volt vonatközlekedés Fülekre. Füleken található a történelemből jól ismert vár, így minden adva volt egy jó kis vasutas kiránduláshoz.

A szerelvény ezúttal is a Nyugati pályaudvar 9-es vágányáról indult, az 1-es NOHAB vontatásával. Az idő szép volt, s a menetrendet tartva haladtunk célunk felé. Ahogy az már megszokott, sok helyen várták a szerelvényt rajongók és fotósok is. Útközben, aki nem akart Fülekre elmenni, az alternatív célpontként a vonatról leszállva felkereshette Salgó és Somoskő várát.

Mi egészen Fülekig utaztunk, régi vágyam volt már a Füleki vár felkeresése. Somoskőújfalut elhagyva aztán mérsékelt sebességgel haladtunk át a dombos, erdős tájon, néhol teljesen elbújva a rengetegben. De ahol csak lehetett, sokan kijöttek megnézni a különleges szerelvényt. Füleken kisebb tömeg várta a begördülő NOHAB-ot, és egy üres állomás. A rendes forgalom elkerüli ezt a megállót, a szlovák vasúti forgalomba egy megállóval feljebb lehet bekapcsolódni. Az állomás ennek ellenére rendezett, mellette egy kis karbantartó üzem található.

Fülek állomása, arról jöttünk

Tetszetős épület

Ismerős forma, helyi színekben

A vár maga innen egy rövid sétával elérhető, a vasárnapi csendben az önmagába zárkózott Füleken sétálni inkább csak érdekes, mint szórakoztató. Az út a szegénytelepen és a parkon át, a gimnáziumnál halad a központot érintve. A várnál minden magyarul is ki van írva, lehet fizetni készpénzben és kártyával, de csak euróban. A bejutás egy kicsit lassú volt, szerintem nem számítottak arra, hogy egy egész szerelvényre való kiránduló érkezik ide. A vár szinte teljes egészében bejárható, de csak részben van kiépítve, sok helyen köveken, sziklákon kell felmászni. A lakótorony van szépen rendbe téve, kiállítóterekkel és egy felső nyitott körfolyosóval, ahonnan szép a kilátás. Az erőd több pontján van lehetőség megcsodálni a környék panorámáját, és az ég felé törő falmaradványokat. Összességében nem egy nagy alapterületű erődítmény, s viszonylag könnyen bejárható.

A vár történelme a tatárjárás utántól indul, s nem a nem sokkal több, mint négyszáz éves fennállása során sok csatát láttak a falai. IV. Béla királyunk elkobozta eredeti gazdájától, s a királyi birtok volt többek között Csák Máté székhelye is, de a Perényi Miklós is bitorolta. Tőle maga Mátyás vette vissza, mert sanyargatta a környék lakosait. Közben fejlődött a település is, és város kiváltságokat kapott. Mohács után megnőtt a szerepe, de a törökök bevették, s sokáig uralták. A török uralom után sem költözött nyugalom a falak alá, az országos belviszály a Habsburg uralom alatt nem kímélte a várat sem.

A romlást az 1682-es ostrom hozta el a vár számára. Ekkor gróf Thököly Imre féle felkelés során török és magyar erők egyesült erővel rontottak a várra, s feladásra késztették a védőket. Amint a törökök birtokba vették a várat, azt fel is robbantották, és a várost elpusztították. A vár jelentősége megszűnt, sosem építették újra.

A várban jelenleg egy Egyiptomi kiállítás is látható, néhol mosolyt csalt az arcunkra a színvonala... Látogatható a közelben egy háborús bunker is, külön belépő ellenében, ezt mi nem kerestük fel.

Az erőd bejárása után még nagyon sok időnk maradt a vissza indulásig. A pénztárban a közeli Bebek éttermet ajánlották, így oda indultunk ebédelni. A néha várúr nevét viselő étterem az ajánlás ellenére nagy csalódás volt.

Amikor beléptünk a pincér szinte sokkot kapott, s ezt nem is heverte ki. Kelletlenül adott egy asztalt, majd ott is hagyott minket. Volt ott egy társaság, valamit ünnepeltek, és ez a két felszolgálót teljesen lefoglalta. A többi tizenöt asztalhoz csak véletlenül tévedtek el, s legtöbbször csak annyit mondtak foghegyről, hogy várni kell.

Persze nem mindenkinek, mert a közben érkező szlovák vendégek valahogy csak sorra kerültek, de a többi vendégtől erősen tartott a személyzet. Hosszú percek múlva aztán kaptunk egy étlapot, legalább azt nézegethettük. Közben egy előttünk érkezett motoros csapat szedelőzködni kezdett, de még az udvaron is hosszú percekig próbáltak rájönni arra, mit is számláztak ki nekik. Mivel erősen érződött, hogy ott kiszolgálás nem lesz részünkre, tovább is álltunk jó fél óra múlva.

Nem igazán értem a dolgot, hogy a meglehetősen nagy étteremben miért csak két, unott és mogorva ember szédelgett személyzetként. Ha meg csak az ünneplő társaságra méretezték a személyzetet, kitehették volna a zárva táblát, de ez így a vendéglátás szégyene. Ha még azt is hozzá veszem, hogy a magyar történelmi örökségre rátelepülő szlovák vállalkozó épp a magyarokat zárja ki a szolgáltatásból….

Talán 500 méterrel arrább a kebabosnál kötöttünk ki, s többen is átjöttek ide az étteremből. Itt volt udvarias kiszolgálás és gyorsaság is. Ettünk még egy fagyit és lassan visszasétáltunk a vonathoz.

A visszaút még meglepetést is hozott, ugyanis sokkal hamarabb visszaértünk, mint ahogy az tervezve volt. Egy nagyon szép vonatos kirándulás élményével lettünk gazdagabbak, még akkor is, ha azért akadt pár negatívum is. Azokról a képek után lesz szó...

Szemre szép, de a komfort...