Volt egy a „Hazajáró” sorozatban látott hely, ahová szerettem volna eljutni. Mostanában elkezdtünk kitekingetni a határokon túlra, úgy gondoltam miért ne ugorhatnánk el oda is. Baján töltöttünk pár napot, így adta magát a lehetőség, menjünk át Szerbiába. A szélmalmok utáni kutatásom is szolgáltatott okot, de az igazi célpont az Aracsi pusztatemplom volt. Mindketten rajongunk a romtemplomokért, így nem volt nehéz feleségemet rávenni egy romtúrára.

Reggeli után hamarosan útra is keltünk, Hercegszántónál gond és várakozás nélkül átléptük a határt. Igaz később volt egy kis akadály, ugyanis a kinyomtatott útvonalat sikeresen elpakoltam a kocsiban, és nem is akadtam rá, csak amikor már megint Baján voltunk. Úgy gondoltam, hogy az egyik benzinkúton veszek egy térképet és egyenesbe jövünk. Ez a tervem nem jött be, mert sehol nem árulnak térképet, így aztán feleségem életre keltette a kinti hálózaton a telefonokat és folytatódhatott az utazás. Szigorúan mellékutakon haladtunk az első megállóig, ami Topolyán volt.

Szerbiában autózni felettébb érdekes, és rendkívül lassú. A falvak és városok kicsit kopottak, csendesek és üresek. A kisebb településeken szinte senkivel nem találkoztunk, az utakon alig volt forgalom, a városokban volt csak egy kis nyüzsgés. Az utak állapota se nem túl rossz, se nem jó. Sok helyen dolgoztak mindenféle javításokon, karbantartások egymást érték. Az autók között még rengeteg volt a Zastava és Yugo, olyan változatokban, amelyeket sose láttam eddig. Volt néhány olyan teherautó is, amit itthon már nem is látni. Ilyen például a T.A.M. nevű szörnyeteg, amelyet évtizedekkel korábban egy költöztetés során használtam, s egy példányát láttam azóta a KPST parkban. Itt meg mindenféle színben rohangáltak egyes helyeken. Az úton ott sem lehetett haladni, ahol épp nem javították, mindenfelé 60 km/h –s korlátozás van. A szerbek valahol találhattak egy hatalmas adag 60-as táblát, és szétszórták az országban.  

Viszont így körül lehetett nézni, hogy is néz ki a világ odaát. A földek mindenhol használatban voltak, szántások és vetések váltották egymást. Akkor lehetett a nemzeti trágyahordó nap is, mert mindenfelé hordták amerre jártunk, és terítették a földeken. Nem volt rózsaillatú, sajnos így jártunk. Néhol nem vesződtek az útpadkával, ahogy véget ért az aszfalt, máris kezdődött a bokros rengeteg, egy szűk vájatban haladtunk sok helyen. Az autósok sem kapkodva vezettek, már az a kevés, akikkel találkoztunk.

Rendőrrel találkozunk pár helyen, de ránk se bagóztak, kivéve Topolyán, ott a nyomunkba szegődtek. Odaát a lakott helyeken, ahol gyerekek előfordulása volt várható, zónák vannak kialakítva, ahol csak 30-al lehet haladni. S mivel gyerek majdnem mindenhol van, egymást érik a zónák. Követőink kb. 60 méter távolságból kísértek, gondolom azt várták, valahol hibázzunk. Itthon is igyekszem szabályosan közlekedni, külfölden meg még inkább. Kitartóak voltak, átkísértek a városon és csak a szélmalomnál unták meg a dolgot.

Topolya szélmalma a közkedvelt város széli pihenő tó partján áll egy dombon. A tó elég vadregényes, de van kiépített része is, stranddal büfékkel és kempinggel.

 A szélmalom vitorlák nélküli, holland típusú malom, téglapalásttal. Négyszintes, felülhajtós, két kőpárra járt.  Nincs semmilyen tájékoztató mellette, a bejáratok zárva vannak, csak az egyik ablak van felfeszítve. Azon be lehet lesni, de azt nem látni jól, hogy milyen állapotban van a berendezés.

A történetírás szerint régebben négy szélmalom volt a városban, a Győri Dömötör féle 1857-ben már állt és egészen 1963-ig használatban volt. A laktanya közelében álló malmot a város kijelölte megmentésre, és egy turisztikailag kedvezőbb helyre telepítették át , majd 1987. október 16-án mint múzeum nyitották meg új helyén. Sajnos mára, mint múzeum nem működik.

Viszont szabadon körbejárható, s a tó partján is kellemesen lehet pihenni. Mi is így tettünk a tóparti padok egyikén.

A pihenő után elindultunk a romtemplom felé. Egyre gyérülő forgalomban, szinte egyedül tekeregtünk a vidéken. A templomhoz szépen elvezet a GPS, az aszfaltutat elhagyva a földeken át visz egy murvás út, amely jól járható. A sarjadó gabonamezők között egyszer csak feltűnik az egykori templom. Kiépített parkolója nincs, a környezetében a fű frissen volt kaszálva.

A romok csodálatosak, csendben bújnak meg a kis faligetben, néhol egész magasan a fák fölé magasodva. Ott jártunkkor teljesen egyedül voltunk, csak a természet vett minket körül.

Az impozáns romok Törökbecse határában állnak, a 13. század első harmadára teszik az építését. Pusztulása a török rombolás eredménye.

Alig lehet betelni a téglaépítmény látványával, minden oldalról érdemes megcsodálni. A beltérbe is beléphetünk, a Zsámbéki templomhoz hasonlatos érzésben lehet részünk.

Innen hazafelé vettük az irányt, de még volt hátra egy szélmalom. Részben magyarlakta településeken haladtunk át, a kicsit álmoskás délutánban. Hosszas autózás után értük el Orom  települését, ahol várt minket egy malom. Bár az épület és környéke fesztiválhelyszín, sok útbaigazító tábla nincs a környéken. Ettől függetlenül  könnyen megtaláltuk a szélmalmot, ami a másikhoz hasonlóan vitorlák nélkül áll a dombon.

Az építés idejét 1869-re teszik, felülhajtós, kétszintes, kétpárköves, téglapalástú épület, amely az 1960-as évekig használatban volt. Jelenleg fesztiválokat rendeznek a mellette kialakított területen.

Ideje volt hazafelé indulni, s gond nélkül, kényelmes tempóban jutottunk el a határig. Itt az átkelésnél volt egy kis meglepetés. Míg a szerbeket nem érdekelte, honnan jövünk, és hova megyünk, mit viszünk magunkkal, itthon nem így volt. Élénken érdekelte az ellenőröket, hozunk-e alkoholt, cigarettát. Még a kesztyűtartó mélyére is benéztek, s közben az is érdekelte őket hova megyünk. Még ha a szerbeket érdekelte volna mit akarunk náluk, azon nem csodálkoztam volna, de hát haza jöttünk…

Hosszúra nyúlt út volt, érdekes tapasztalatokkal és csodás látnivalókkal.