Rohanunk. Buszra fel, le. Villamoson üveges szemmel, az ablakon kibámulva zötyögünk. A metróban fülesen zenét hallgatva, idegesen pillogunk, jön? Füstöl? A kocsival araszolunk a dugóban, fásultan megyünk pár métert, vagy az idővel versenyben vadászunk parkolóhelyre. A járdán lehetőleg senkire sem nézve, célirányosan haladunk. Mozgásterünk a város, észlelésünk korlátozott. Elszaladunk dolgok mellett, s az élet mellettünk.

Aztán egy hirtelen ötlet, egy észrevett parkolóhely, és csattan a kocsi ajtó. Megcsap a meleg, s ahogy felnézel:

Jé, itt a világ! Egy szép erkély, s csupa zöld! S a lábad alatt aszfalt helyett fű és kavics. Előtted park, árnyas fák, egy tó. Madárdal, teknősök sütkéreznek a vízben, egy gém áll őrt a tó felett. Szétnézel, s nem látod a várost, pedig a kocsid nincs messzebb 60 méternél. Szemed issza a zöldet, füled a selymes surrogást. Csak a futókörön van rohanás, máshol lassul a szív dobbanása.

A korlátra támaszkodva, miközben a teknősöket nézed, elgondolkodsz: Hányszor is szaladtál el a Feneketlen-tó mellett? S most hogy megálltál, rácsodálkozol, milyen szép kis varázs világ bujkál a házak között!!!  

Akár egy vidéki kisváros főtere

A víz csobogása elnyomja a város zaját, a gém nem díszlet

Ez is Budapest?