Pécs. Kedvenc városunk, mely mágnesként vonz minket. Ha sikerül összehozni, minden évben eltöltünk itt pár napot. Persze nem mulasztjuk el felkeresni akkor sem, ha utazásaink során „éppen erre” akad dolgunk. Szerepelt már a blogon is párszor, s bár utazásaink krónikájában most nem ez következne, mégis beelőzi a többi anyagot.

Pécs örök változásban van, s mégis, valahogy sikerül megőriznie azt, amitől szeretjük. Gyermekkori emlékek, ifjúságom történetei, és az új élmények keveredése különlegessé teszik számomra. Pedig nincs már meg a toronyház, a várfalnak támaszkodó öreg épületek is a múlt ködébe vesztek. A hegyre felfutó utak fölé belógatott sápadt lámpák fénye, az ódon pincék szaga is csak emlékek ma már. Az út felett lebegő csillék látványa pont annyira hiányzik, mint a nagyi háza a Bartók Béla utcában…

De a levegő zamata, a terek nyüzsgése, az emberek nyílt tekintete változatlan. Jöhetünk ide tavasszal, nyáron, vagy éppen télen, mindig elvarázsol. Élvezettel sétálgatunk a csodás utcákon, gyönyörködünk a sok szépségbe, amit elénk tár.

Nagyon vártuk már, hogy sikerüljön újra pár napra pécsivé válni. S örömmel telve keltünk útra, s most a 6-os utat választottuk, hogy eljussunk ide. Az ősz már megsimogatta az erdőket, s a zöld árnyalatait kezdte felváltani  a sárga és a barnásvörös színpompája. Mecseknádasd után letértünk a régi útra, s az öreg hídnál megálltunk egy kicsit emlékezni. A szél csendesen suhant a fák között, már le-le tépett egy levelet, amely pörögve hullott alá. Alig neszezett valami, csak a nagy híd felől hallatszott némi zúgás. S akkor felcsendült egy szarvas erőteljes bőgése. Szinte mellettünk kezdett rá, de bárhogy meresztettük a szemünk, nem láttuk meg. Hallgattuk a szarvasbőgést, amely a közelből szólt és új, magával ragadó élmény volt. Később útra keltünk, s nem is sokára már a TV torony integetett felénk.

Ha sikerül, valahol a belvárosban szoktunk megszállni, ugyanis Pécs emberi léptékű hely, s akár gyalogosan is bejárható a legszebb része. Így kellemes sétával eljutunk oda, amit célba veszünk, legyen az akár a valamelyik múzeum, a székesegyház, vagy kedvenc éttermünk. Gábor utcai szállásunk szintén mindenhez közel volt. Pár lépés csak a Nemzeti Színház, a színes és mozgalmas Király utca, vagy a Széchenyi tér.

Az idei látogatásunk fő attrakciójának a Zsolnay negyedet szántuk, persze a kötelezően meglátogatandók mellett. Felkerestük kedvenc bástyámat, próbáltuk megtalálni lakatunkat a lakatfalon, s mentünk egy kört a városnéző vonattal is. Ücsörögtünk a téren is, benéztünk a kedvenc éttermünkbe, s nagyon kellemesen töltöttük az időt.

A Zsolnay negyedre már nagyon kíváncsi voltam, s a szemerkélő esővel nem törődve, elindultunk felfedezni. Már a séta kezdetén tudtam, itt sem fogunk csalódni. Elsőnek a számtalan lehetőség közül a Hervé kiállítást néztük meg, s nagyon tetszett. Inspirálóak és lenyűgözőek a művészek képei. Benéztünk még a gyártörténeti kiállításra is, itt is volt mit csodálni. Felekerestük a kézműves boltokat, némi édességet is vettünk, későbbre. Majd körbejártuk a negyedet, s úgy döntöttünk, hagyunk belőle legközelebbre is, hiszen bőségesen akad még megnézni való. Azt gondolom, a város méltán lehet büszke a Zsolnay örökségre, és a létrehozott kulturális negyedre.

Pécsen mindig otthon vagyunk. Jól ismerjük utcáit, tereit, a jó hatással van ránk nyugodt ritmusú lüktetése. A sok szép emlékünk újakkal bővül, tovább erősítve a város vonzását.

S bár még csak pár napja jöttünk el onnan, máris erősödik a hiányérzet, s a késztetés arra, hogy visszatérjünk.