Sokszor felbukkan mostanában a város neve a hírekben, a Vasmű körül kialakult helyzet okán, de a problémák helyett ez a poszt szóljon inkább arról, miért érdemes idelátogatni!

Egy fél évszázaddal ezelőtt ebben a városban láttam meg a napvilágot, s a közeli településen tettem meg az első lépéseket. A városról a korai időkből nincs sok emlékem, leginkább csak emlegették a családban, hogy bemennek a „Dunába” ügyintézni. Később eltávolodtunk a várostól, meg is szakadt vele minden kapcsolatom. Pécsi középiskolás és katona koromban aztán időnként átutaztam rajta, mivel a távolsági busz itt is áthaladt, és hosszabban meg is állt. Akkoriban az esti órákban ért ide a busz, és a nagyvárosi képet sugalló Vasmű úton állt meg, valahol a mozi környékén. A mozi és az üzletek fényei tisztán élnek az emlékeimben, s úgy voltam vele, majd egyszer visszajövök ide körülnézni.

Sokáig aztán nem is foglalkoztatott a város, s útjaink során csak elsuhantunk mellette, aztán egyszer bementük az állomásra fotózni, majd később lementünk a kikötőhöz és sétáltunk a parton. Megint máskor a Dunagyöngye halászcsárdába tértünk be, majd karácsonykor a vásárt néztük meg a központban. Lassan-lassan újra elkapott a város hangulata, a semmi máshoz nem hasonlítható kettőssége. Már nem csak útba ejtettük, hanem kedvelt célállomásunk lett a város. Feleségem szintén kötődik hozzá, mivel a közeli településen, Solton töltötte gyerekkorát.

Apránként tehát elkezdtük felfedezni a várost: végigjártuk a Panoráma utat, ahol nemcsak a mesés kilátás miatt érdemes időzni, hanem a számos modern szobor is különleges látványt nyújt.

Említettem már a karácsonyi vásárt is, ami nem is a kínálat, vagy a forgatag miatt érdekes, mert az nincs. De a visszafogott, csendes hangulata miatt kedveljük, és egyszer sikerült egy igazán kellemes, forrócsokit is meginni itt.

Dunaújvárosban lépten-nyomon visszaköszön a múlt, az épületek, a szobrok egy letűnt világot idéznek meg. A múzeum udvarán Lenin búslakodik magányosan, az erdő az Ipartörténeti Skanzent és szabadtéri kiállítást rejti, melyet nem érdemes kihagyni. Az egyik parkban pihen Muki, néhai vidámpark gőzöse, s persze ott van a Vasmű monumentális bejárata, mögötte az üzemmel.

A vasútállomás általában rejt egy NOHAB-ot, vagy más érdekes szerelvényt, néha pedig a Vasmű iparvasútjáról is kilátogat ide egy élemedett korú mozdony.

A Duna túloldaláról is látható, jellegzetes víztorony uralja a Római városrész látképét. A városban  - a modernkori nevétől eltérően - számos római kori emlék is akad, bizonyítva, hogy bizony itt a messzi múltban is éltek, dolgoztak emberek. Egyik kiemelkedő, régi épület a Krisztus Király templom, melyet nem lehet nem észrevenni, ahogy a völgyi út fölé magasodik.

A kikötői út a 90-es évek motorcsónak versenyeit idézi fel, míg a hatalmas daruk méltóságteljes felkiáltó jelként a jelenre figyelmeztetnek.  Összességében elmondható, hogy Dunaújváros a lassan változó, időtlen települések közé tartozik, ahol a hangulat nem változott az elmúlt 50 évben, még ha kisebb-nagyobb beruházások, üzletek meg is jelentek a mai kor igényeihez igazodva.

Szeretettel gondoltunk rá, s az 50. születésnapomon nem mulasztottunk ide ellátogatni, és ízletes pizzával megünnepelni a fél évszázadot.  A jövőben is sokszor fogunk erre sétálni: nagy ajándék a mai rohanó világban, ha valami az állandóságot, időtlenséget képviseli.