Húsvéti csatangolásunkról a beszámoló ott maradt abba, hogy elhagytuk Paksot. Az ”atomváros” után Szedres következett, itt két érdekes épületet kerestünk fel. Az első: a Nepomuki Szent János templom, melyet 1832-ben építettek. A templom mára siralmas állapotba került, teteje hiányzik, ugyanúgy a belső berendezése is. A toronysisak nem messze tőle a földön található, a valamikori ponyvázás nyomai is láthatóak a toronyban, de a szél már csak a foszlányokat lengeti. A főhomlokzaton két szoborfülke van, az egyik üres, a másikban Szent Flórián sérült szobra dacol az idővel. A rom körül rendezett kis park van, kövezett gyalogút vezet a lovardához. Közvetlen szomszédságában lakóházak és géptelep található. Körbejárható, de a közelébe, belsejébe nem merészkedtem, és másnak sem ajánlom az omlásveszély miatt.

Innen Medina felé vettük az irányt. A falu határától nem messze található a Hidjapusztai Bezerédj kápolna, ezt is érdemes felkeresni. A neogótikus jegyeket hordozó épület szintén nagyon romos, de még így is szép. Körbe van kerítve, előtte tájékoztató táblán lehet olvasni róla néhány tudnivalót. A műemlékvédelem egy rozsdás lakatból és kerítésből áll. A tető beszakadva, a környezete gazos, lassan teljesen benövik a fák. Ahogy láttam, a karzat, s a belső berendezés egy része, valamint az emléktábla is a helyén van. Jelen állapotában nem sok marad ebből az épületből a jövőnek, melyet a magunk részéről igencsak sajnálunk, mivel a kápolna megmentésre érdemes lenne.

Szedres után Kölesd, Sárszentlőrinc volt haladásunk útvonala, a tavaszban ébredező, csodaszép tájon át. Egészen Simontornyáig haladtunk a patakokban bővelkedő, belvíztől erősen sújtott térségen. Az egyik falu határában egy kisfiú a saját kertjükben horgászott. Mindenfelé vízfolyások, csatornák, belvizes tavak, már művelésbe vont földek és csend volt. Emberrel alig találkoztunk, mintha elhagyott vidékeken mentünk volna. Nem is hajtottam Josie-t, gurulgatva nézelődtünk, és fotóztuk a látnivalóban, szépségekben bővelkedő tájat.

Legközelebb Sárbogárdon álltunk meg, persze, hogy a vasútállomáson, mert kiszúrtam egy Szergejt. Lassan elkanyarogtunk Pusztaszabolcsra is, itt is az állomás volt a cél. A terelés miatt most itt is nagyobb a forgalom a szokásosnál, muszáj volt körbenézni. Lencsevégre kaptam a bujkáló 194-es Szergejt, mely igencsak szép lett. Innen már csak a levezető szakasz maradt, gurultunk vissza a régi 7-esen. Kellemesen elfáradva, de a szép tájak látványától feltöltődve értünk haza, hiszen sikerült az ország egy újabb különleges vidékét felfedezni.