Úgy tűnt, hogy ez a szombat lesz az egyike az utolsó, szép, nyár végi kirándulós időszaknak. A hét viszonylag hosszú volt, s már vártuk, hogy jöjjön a hétvége, és az aktív pihenés.

Konkrét, pontos tervvel nem készültünk, mivel az igénybe vehető járművek köre az aszfaltra termett Barbira szűkült. De sebaj, így is megoldható sok minden. A reggelit követően nekiindultunk, s Százhalombatta felé vettük az irányt, mert a netről érkező információkból az derült ki,  hogy a 6-os Nohab itt bujkál. Kezdésnek nem rossz egy kis vonatvadászat a napsütéses úton autózva, de Százhalombattán  kiderült,  hogy az állomás átépítés alatt van, s Nohab nem volt sehol.

Tettünk egy kört a városban, megnéztük a strandot is, ahol még évekkel ezelőtt fürödtem én is. Közelről   is megcsodáltuk a finomító hatalmas tornyait, elgurultunk az erőmű kéményeinek tövében, majd a központban megnéztük az igazán szép, és különleges templomot. Természetesen nem akartuk kihagyni a régészeti parkot sem, ahová már régóta terveztünk eljönni.

A modern városból egyből a vaskorba csöppentünk, s csakhamar azt vettem észre, hogy rám csukták az egyik „sírkamrát”…A régészeti park fő látványossága ugyanis az egyik temetkezési halomban kialakított kiállítás. A halom belsejében folytatódik az időutazás, az ott vetített film a múltba repít minket, rengeteg új információval szolgálva az egykor itt élőkről. Az érdekes bemutatót követően feltárult az ajtó, s feleségem után indultam. Ő nem szereti a bezárt tereket, így a sírkamra mélye sem volt túl vonzó számára.

A parkban körbe sétálva megnéztük, hogyan néztek ki a vaskorban a házak, és hogyan élhettek egykor elődeink. Miután elindultunk tovább, bujkált bennem a kisördög, s megint az állomás felé mentünk, csak úgy véletlen…

Most már szerencsém volt, ugyanis beérkezett a 6-os Nohab. Egészen a közelébe jutottam, s készült róla fotó, videó is. Úgy beszéltük meg, hogy Adony felé megyünk, s itt a Duna parton időzünk egy kicsit, de előtte benéztünk Ercsi állomására is, hátha a 19-est is megpillantjuk, amiről szintén a „netes kémek” adtak jelzést. Nem is tévedtek a jelentések, már messziről látszott a mostanában rendbe szedett gép. A békésen álló „nagyvad” körül egy Gigant sertepertélt, még egy közös kép is készült róluk.

Innen már valóban az Adonyi part volt a cél, s a hűvös fák alatt le is táboroztunk. Előszedtem a fotós holmikat, köztük a két gömböt. Jót szórakoztunk, amíg próbálgattuk, mit lehet kihozni belőlük.

Gyermekkoromban nem igazán így nézett ki ez a rész, azóta sokkal rendezettebb lett. Sokszor voltunk itt, a nagymama háza egészen közel volt ide, hiszen a Bocskai utcából csak a pár lépésre van a gát, és a Duna oldalága.

Időközben a szúnyogok is ránk találtak, így felhagytunk a gömbök tesztelésével. Autóba ültünk, és addig sikerült tekeregni, amíg a Velencei tó partján lévő Bence-hegyi kilátóhoz nem jutottunk. A kilátóból csodálatos panoráma tárul elénk, az egész tavat belátni. A kilátóba lépcsőn lehet feljutni, de nem megerőltető, s a látvány amúgy is kárpótol mindenkit.  Egy darabig nézelődtem fentről, s pár fotó után észrevettem egy apró mezőn álló repülőgépet. Egy An-2-es ácsorgott kicsit távolabb, rikító színeivel kitűnve a mező zöldjéből. Miután leereszkedtünk a kilátóból, egyenesen arrafelé indultunk el. Egy földes úton közelebb lopakodtunk, de nem kockáztattuk az autó épségét, no meg zavarni sem akartunk senkit, így nem mentünk közelebb.

Elégedetten gondoltuk végig a nap eseményeit, mert volt mit felemlegetni: eredményes vonatvadászat, városnézés, ismerkedés a múlttal. Kikapcsolódás gyermekkorom egyik kedvelt helyszínén, autókázás a csodás napsütésben, gyönyörködés a kilátásban, s még egy repülő is jutott a nap végére! Utunk, ami egy sírkamra mélyétől egy kilátó csúcsáig tartott, kikapcsolt és feltöltött minket a következő hétre.