Van, amikor időrendi sorrendben jönnek a posztok, mikor, merre jártunk. Persze időnként torlódnak az anyagok, s jelentős csúszással kerülnek közreadásra. S néha előfordul, hogy valamelyik utazásunk beelőzi a többit. Ez olyankor szokott előfordulni, amikor valami nagyon nagy hatással van ránk, s “nem várja ki a sorát”.
Így van a most következő tekergéssel is. Bár megelőzi időrendben egy délvidéki túra, egy kisebb kirándulás és budapesti autózás is, mégis most írtam róla.

Ezen a szombaton korán keltünk, ugyanis volt egy kis külön programom reggel. Egy különleges helyen fotózhattam, talán ide is felkerül majd az anyag. Tehát a napindító, lelkes hangulat már megvolt, így vágtunk neki, immár együtt a szombati kalandnak. Mivel előző hétvégi utazás célját én szolgáltattam, most ”hölgyválasz” volt. Rövid autópályázás után máris a Balaton partján jártunk, s rövidesen már a víz mentén, pár hattyú társaságában napoztunk.

Tapolca volt célba véve, s odafelé egy darabig a parton mentünk, majd átváltottunk Zánkánál a hátsó útra. Magával ragadó vidék a dombokkal, öreg falvakkal, és kanyargó utakkal. Mielőtt befutottunk volna Tapolcára, feleségem kiszúrt egy megnézésre érdemes kegyhelyet a Szent György-hegy oldalában.

Kisapátiban felkapaszkodtunk a domboldalra, a Sárkányölő Szent György emlékhelyhez. Innen is szép kilátás nyílik, és az emlékhely is meglátogatásra érdemes. Egy kis nézelődést követően már adta is magát a következő célpont: egy kápolna és a remeteház.

Akkor még nem tudtuk, hogy ez a szűkszavú jelzés mennyire nem fedi a valóságot! Elég meredeken kaptattunk fel, míg egy erdőszéli háznál úgy nem döntöttünk, innen már gyalog megyünk. Pár lépés után elnyelt minket az erdő, s az utat időnként romos épület maradványok látványa tette még érdekesebbé. A kanyargó hegyi út egyszerre csak kifutott a tisztásra, és ez a kép fogadott minket:

Kaptunk egy kis napfényt is, s csak csodáltuk az elénk táruló látványt. A hegyoldalban semmi sem mozdult, mindent a csend uralt. A szemet vonzotta a takaros remetelak, és a mellette álló csodás kápolna. Önkéntelenül is elindultunk felé, hogy közelebbről is megnézzük. Ekkor kinyílt a remetelak ajtaja és egy ortodox szerzetes toppant elénk.

A kápolna és a remetelak magában is mesébe illő volt, a szerzetes hirtelen előbukkanása viszont egyenesen megdöbbentő. Le is dermedtünk egy pillanatra, annyira valószerűtlen volt a látvány.
Mint később kiderült, Márton atya fogadott minket, aki világlátott ember, érdekes életúttal. Volt szerzetes Görögországban, franciaországi tartózkodása 14 évet tett ki, és kolostorban élt. Onnan tért vissza Magyarországra és az Örömhírvétel-kápolna lett az otthona. Márton atya kedvesen felajánlotta, hogy megmutatja a kápolnát, és mi örömmel éltünk a lehetőséggel. Elmesélte, hogy ismerősei által jutott a területhez, melyen korábban egy présház állt. A kápolna nagyrészt az ő keze munkája, és csodás kőfaragványai díszítik belül. A kis kápolna belseje igen díszes, egy festő vizsgamunkája látható a falakon.

Márton atya csendes, visszahúzódó ember, de a kérdésekre, bár röviden, de szívesen válaszol. Miután alaposan megszemléltük a kápolnát, megköszöntük a szívességet és indulni készültünk. A remete háznál aztán az atya hirtelen megszólalt!
Van egy kis problémám, kellene egy kis segítség!
És ott is hagyott minket! El sem tudtam képzelni, mi történhetett, miben tudunk segíteni. S amilyen gyorsan és hangtalanul eltűnt, már elő is került. Szerényen mosolyogva egy tepsi süteményt tartott elénk, mondván sok ez egymagának.
Annyira meglepődtem, hogy csak néztem bambán, amíg a kezem meg nem mozdult. Vettünk a felkínált süteményből, és megilletődve elköszöntünk. A sütemény egyszerű, de ízletes volt. Nagyon jól esett, s mire visszanéztem a remetelakhoz, az atyának már nyoma sem volt.

Csendben sétálgattunk még egy kicsit a környéken, magunkban lassan feldolgozva az élményt. A hegy oldalában felkerestük még a Szent Kereszt kápolnát, s tovább gyönyörködtünk a panorámában.

Lassan elindultunk a nagyon kedvelt Tapolcára, hogy a Malom tó partján járjunk egyet. Voltunk már itt néhányszor, s gyanítom nem is utoljára jártunk erre. Benéztünk még az állomásra a négyes Nohabhoz, majd elindultunk hazafelé.

Közben többször kisütött és elbújt a Nap, s nem tudtunk ellenállni annak, hogy benézzünk Taliándörögdre. Újra megcsodáltuk kedvenc templom-romomat, mely szinte ragyogott a napsütésben. Innen már hazafelé indultunk, elhaladva az “Űrközpont” mellett a már ismert vidéken. Kedvenc utunk, a 77-es lágyan vezetett minket hazafelé.

Ez a szombat ismét nagyon sokat adott nekünk, s eltartott pár napig, míg minden részlet a helyére került az emlékek sorában.