Egész héten embert próbáló hőség volt, így hétvégére enyhülést kerestünk. Úgy beszéltük meg, hogy az eddigiekkel ellentétben most nem a napsütéses, hanem az esős területeket keressük meg a meteorológiai adatok alapján. Tolna vármegye nagy részére esőt jeleztek, így arra vettük az irányt. Útközben Cecén vettünk a híres cecei dinnyéből kostolót, tartalékolva az otthoni meleg napokra.

Nagykónyi szerepelt már a blogon, s írtam már arról is, hogy hiába kerestük a Szent Rókus kápolnát korábban. Mostanra már beazonosítottam a helyét és az útvonalat, így a települést elhagyva rá is tértünk az erdő és a szántóföld határán vezető földútra. Az út maga száraz időben sem a legjobban járható a traktorok miatt, de most az eső után még több kihívást tartogatott, ugyanis felső poros réteg átázva korcsolyapályákat meghazudtolva csúszott, a traktornyomok és bakhátak mindenfelé vitték a kocsit. Tuckó jól vizsgázott, mivel elég magas, sehol sem ért le, a bekapcsolt összkerék sokat segített. Persze azért mókázott keresztbe fordulva eleget, de gond nélkül bevitt a kápolnáig.

Az igen apró kápolna az erdő és a szántók határán, egy enyhe dombon áll. Környezete rendezett, nincs elhanyagolva az építmény sem, meglepetésünkre nyitva is volt. Annyira kiesik mindentől, hogy csak a szemerkélő eső surrogott, mindent uralt a csend. A kápolnát a környéken pusztító egykori kolerajárvány után emelték. Az itt található forrás vizétől többen is meggyógyultak, s emiatt épült a csodakút szomszédságában kápolna.

Az utazás tervezése során ráakadtam egy eddig számomra ismeretlen Római őrhelyre, Lovia városának erődjére. Úgy gondoltam, érdemes lesz felkeresni. Az odavezető úton megcsodáltuk Nak szép templomát is, majd az utat elhagyva az erődöt vettük célba. Bár a térképen megjelölték, a helyszínen semmi nem jelzi a helyét. Az egykor jelentősebb későrómai településnek mi nyomát se láttuk, ahol nem volt kukoricás, ott csak tarlót láttunk. A másik oldalon meg egy lekerített legelő állta utunkat, sehogy se jutottunk közel…

A Szalacskai kápolnát viszont a somogyi rengeteg mélyén egyből megleltük. A kisberki szőlőknél a legmagasabb dombon álló kápolnához szépen elvezet a térkép. Az út néhol aszfaltos, néhol köves és meredek szurdokban vezet. Most éppen meglehetősen vizes és átfolyásoktól szabdalt volt, mert erősen esett. A kápolna zárva volt, csendesen bújt meg a fás részen. 1773-ban épült barokk stílusban, s most csak pár kedves szőlőhegyi kutya vigyázza.

Innen a következő kápolnához indultunk, nem is sejtve, milyen kalandos lesz a további út is. Eddig sem találkoztunk sok emberrel, de a Papdi-kápolna felé haladva aztán valóban leléptünk a térképről. Kurdot elhagyva egy erdei úton egyenesen egy rengeteg erőben találja magát a kiránduló. A keskeny út magányosan kanyarog a hatalmás fák között. Mindent ural a félhomály, és az eső még csak fokozta a vadregényes hangulatot. Hosszú kanyargás után a Papdi-árok felett átvezető kis hídhoz értünk. Az érdekes kivitelezésű híd nem sok bizalmat gerjeszt az utazóban, tábla se jelzi a teherbírást, se mást, így gyalogosan derítettem fel a csövekből, fából és betonból épített szerkezetet. Szemre biztonságosnak tűnt, így lépésben átdöcögtünk rajta. A hídon lévő csövek eközben éktelen nagy hangzavarral ordították bele az erdő csendjébe, hogy valaki jár az erdő mélyén. Pár kilométerrel odább volt még egy ugyanilyen hangos és ingatag híd, de útbaigazító tábla sehol, még a turista jelzések sem látszottak. Aztán egy ponton a GPS levitt az erdei útról, és egyenesen egy fakitermelés mögött lévő elkerített telep kapujába vezetett.

Nem volt mit tenni, a térképet követve haladtunk tovább, amikor legnagyobb meglepetésünkre egy hevenyészett tábla az erődbe mutatva jelezte az irányt. Egy sáros kis utacskán eljutottunk egy vizes rétre, aminek a túloldalán egyszer csak felbukkant a kápolna és mesebeli látványt nyújtott a fehéren ragyogó épület az eső és a felhők által szűrt napsütésben.

Az épület igen messze esik minden ember lakta helytől, ehhez mérten csendes, és elhagyatott. A nemrégiben végzett felújításnak köszönhetően nagyon szép lett, van körülötte pihenő is kiépítve, valamint egy pallón a közelben lévő mocsaras élővilág szélére épített kilátó is elérhető.

Régebben volt itt település is, melynek mára nyoma sincs, mint ahogy a korábbi kápolnának sem. A kápolna, melyet a Mucsi lakosok építettek a mocsaras vidéken megsüllyedt, így elbontották. Helyére 1930-ban aztán építettek egy újat, ez látható ma is. Zárva tartják, de az ablakon belesve rendezett állapotokat találhatunk itt.

Körben erdő, az árokban patak csordogál, a tisztás erősen vizes, mocsaras. Igazi kiránduló hely, ha valaki a világtól távolabb képzeli el a pihenést, olyan az egész, mint egy festmény.

Egyáltalán nem bántuk, hogy itt ért véget az utazásunk. Biztosan visszatérünk még ide!